A színházi élet két végletével is volt szerencsém az elmúlt napokban találkozni. Míg a Diktátor az ország egyik legnagyobb színházának „kirakatdarabja”, addig a Gellérthegyi Álmok egy kis társulat kamaraelőadása. Mindkettő alapvetően egy remek előadás volt, de meglepő módon pont a kisebb darab tud maradandóbb élményt nyújtani.
Eszenyi Enikő és a Vígszínház nem kis fába vágta a fejszéjét, mikor a filmtörténelem egyik legikonikusabb darabját és minden idők egyik legnagyobb színészi alakításának színpadra állítását tűzték ki célul. És habár nem lett méltatlan a darab Chaplin életművéhez, mégis talán kicsit keserű szájízzel vártam a végén a ruhatárnál.
Érdemes a pozitívummal kezdeni. Ifjabb Vidnyánszky Attila nem csak fiatal korát meghazudtolóan játszik valami elképesztően magas szinten, a világ bármelyik színpadán kiemelkedő lenne, amit itt nyújt. Van az a híres városi legenda, hogy Chaplin egyszer elindult egy Chaplin hasonmásversenyen, és csak második lett. Ifjabb Vidnyánszkyt látva akár még el is lehetne ezt hinni.
Tökéletesen hozza a bajuszos előd minden ikonikus mozdulatát, egyszerre lubickol a szegény borbély és az őrült diktátor szerepében, pillanatok alatt képes váltani a két figura között, ő az abszolút fénypontja az egész előadásnak, egy személyben menti meg a darabot néha a széteséstől.
Nyilván egy ilyen nagy költségvetésű előadásnál a színpadképre és díszletekre nem lehet panasz, látszik Eszenyi Enikő tapasztalata ilyen szempontból, a külcsín kifogástalan. Azonban nem szabad elmenni sajnos a darab negatívumai mellett sem: néhol széteső szerkezet, túlhúzott viccesnek szánt jelentek, a mellékszereplők teljes redukálása karikatúrákra – ezek mind-mind negatív irányba billenti a mérleget. Értem, hogy a filmben is karikatúrák voltak a mellékszereplők, de itt a túl hosszúra is nyúlt műsoridő engedett volna mélységet hozni legalább pár karakter számára. A keserű szájízre csak ráerősítés a szinte botrányos befejezése az előadásnak. A végén lévő nagymonológ, ammely a borbélyunk előáll, és kinyilatkoztatja a világ nagy igazságait, egyszerűen kilóg az előadás többi részéből, nem kap rendes felvezetést, és közhelypuffogtatásokon kívül nem is csinál mást. Itt már Vidnyányszky játéka is majdnem elvérzik. Kár érte.
A Gellérthegyi Álmok pedig szinte pontosan az ellenkezőjét hozta. Kicsit szétesett, de hangulatos színpadkép (egy vándorelőadásnál ez a műfaj velejárója), azonban végig feszes, de mégsem kapkodó tempó, a végig fenntartott feszültség, és az ezt éppen jókor kicsit oldó humor mind a fiatal rendező (Bródy Norbert) érdeme. A színészi játékra sem lehet panasz. Kálmán Henrietta a női főszereplő fiatal korát megszégyenítő érett játékot mutat be, remekül adja át a világháborús Budapest őrületében rekedt zsidó menekültet. A másik szereplő, Károlyi Krisztián (Szegedi Nemzeti Színházban és az RS9-ben is játszik) pedig szintén brillírozik, remekül vált a könnyedebb hangvétel és a „szinte a csöndet is vágni lehet” feszült jelenetek között. Kettejük kémiája ritkán látható módon működik végig a darabban, az ő dinamikájuk a fénypontjai az előadásnak. A néhol kicsit túlságosan is elnagyolt díszletek vagy csak jelzésértékű kellékek semennyire, vagy csak nagyon minimálisan zökkentik ki az embert a darabból. Aki teheti, mindenképpen jusson el az előadásra, nem fog csalódni benne.
kép forrása: nepszava.hu